Innen-onnan van ez összegereblyézve, nem vitás. Sztrugackijból, posztapokaliptikus regényekből, moszkvai városi legendákból*, a Bikov-féle partizánregény** hagyományából, no meg Luc Bessonnak is van egy Metro című filmje, amit ugyan nem láttam, de ettől még van. Nem kell ahhoz látnom egy filmet, hogy legyen. Szóval Glukhovsky alapvetően hozott anyagból dolgozott – de pazar munkát végzett: megalkotta a Metro klausztrofób univerzumát, ami olyan, mint egy Béke téri talponálló, ahol még a büdös életben nem járt az ÁNTSZ, annyi különbséggel, hogy ha itt kilépsz a talponálló ajtaján, akkor nem a Béke teret látod, hanem egy alagutat, ami kicsit még rondább és reménytelenebb, mint a talponálló. És akármerre mész az alagútban, mindenhol olyan helyet találsz, ami rondább (és persze reménytelenebb), mint az előző hely. Ha pedig mégsem tűnik rondábbnak, az pusztán azért van, mert 1.) rondább ugyan, csak épp sötét van – akkor viszont fuss, mert a sötétben szörnyek élnek 2.) nem rondább, de akkor meg csapda. Úgyhogy fuss.

Ez a könyv olyasvalamit ért el nálam, amit kevés másik: megváltoztatta a valóságérzékelésemet. Miközben benne voltam, a külvilág is átalakult: a szűk terek veszéllyel teltek meg, az irodaházak leromboltnak és néptelennek tűntek, a metróban áramló tömeg pedig piszkosabbnak tűnt – mintha épp most éltek volna túl egy atomcsapást. Ráadásul Glukhovsky ezt a hatást a trilógia során nem hogy tartani tudta, de még rá is tudott pakolni pár lapáttal. Az első részben megteremti a kulisszákat, egyfajta őrült idegenvezetőként végigvezet minket a dráma terén. Az eldugott VDNH-állomásról indul velünk, aztán halad egyre beljebb, egyre mélyebbre, és miközben bemutatja nekünk a poklot, főhősét, Artyomot is végighajtja rajta, alávetve őt valamiféle perverz megtisztulási rítusnak. (Amely rítus egyben keserű paródiája az agyoncsépelt „Hogyan készül a Kiválasztott?” kliséknek.) A második részben mélyíti a Metro világát, új szereplőket hoz be és mellékszereplőket hoz ki a fénybe, és emeli a tétet azzal, hogy árnyalja azt a keveset, amit addig tudni engedett. A harmadikban pedig irányt vált – itt már a sötétben megbúvó szörnyek és mutánsok semmilyen szerepet nem játszanak, valami náluk is démonibb dologgal kell megküzdeni: az emberi természettel.

Sok dolog van, ami miatt ez a könyv megérdemli a „jó” jelzőt. Emlékezetes figurákat mozgat. Plasztikusan ábrázolja a szűk és kibírhatatlan terek pszichológiáját. Hihetően alkotja meg az univerzumon belüli mikroközösségek világát, legyen szó akár a nácikról, akár a sztálinistákról, akár a szektásokról. Okosan teremti meg az áthallásokat az olvasót körülvevő aktualitásokkal. De ami miatt a „kiváló” jelzőt is elnyerte tőlem, más. Az, hogy amikor olvastam, gyakran éreztem úgy, hogy hát basszus, minek is élnek ezek. Mi értelme van annak, hogy fennmaradjon a disznószaros kis világuk – hát nem lenne jobb mindenkinek, ha gyorsan és fájdalommentesen kapnának a pofájukba még egy atomot, hogy az egész kínlódásuknak vége legyen? Ám minden alkalommal, amikor elhatalmasodott rajtam ez a gondolat, Glukhovsky be tudott hozni egy olyan elemet, egy olyan szereplőt, amitől picit megint hinni kezdtem benne, hogy érdemes szenvedni. Van kiért, van miért szenvedni. Csak egy morzsányi a jó, de legalább jó, ha morzsányi is.

Én, Artyom, veled tartanék.

* https://passport.blog.hu/2016/07/16/a_moszkvai_metro_2_legendaja
** Ezt azért kifejtem. A kései orosz partizánregények egyik alapmotívuma, hogy szereplői a semmiért, vagy legalábbis a majdnem semmiért kúsznak-másznak hóban, fagyban, mocsárban, géppuskatűzben, aknamezőn, nem is látják az ellenséget, és ha dönteniük kell, hát legfeljebb két rossz közül dönthetnek. Aztán lassan lemorzsolódnak, hullanak el egyik a másik után, és ha végül marad is valaki, aki erre az egészre visszaemlékezhet, hát azt kérdi majd magától: mégis, mi értelme volt? ( )